Elhunyt dr. Sin Edit helytörténész
(1939–2020)
Az önmagát tanárként, könyvtárosként, helytörténészként megnevező G. Sin Edit 1973 óta élt családjával Szentendrén. A Ferenczy Múzeum, a Városi Tanács, a Pest Megyei Könyvtár, végül újra a múzeum munkatársa volt. Kollégái jó humorú, kedves emberként emlegetik őt mindmáig.
Tudományos munkásságát meghatározta az adott helyszín – fő kutatási területe Pest megye és Szentendre története volt. Ebben a témában szerzett elévülhetetlen érdemeket. A történész, muzeológus megszámlálhatatlan publikációban foglalkozott a város helytörténetével, politikai, irodalmi és művészeti életével. Tényszerű, informatív írásai rendszeresen megjelentek a helyi lapokban, eleinte a Szentendrei Műsorban, majd a Szentendre és Vidékében és az Új Szentendrei Hírlapban.
Szerteágazó témájú cikkeiből és tanulmányaiból ezúttal csak néhányat emelnék ki: Szentendre 30 éve, 1945–1975; Szentendre a XIX–XX. század fordulóján; Írók, költők Szentendrén (Pethő Németh Erikával); Egy évszázad krónikája, Szentendre 1900–1999; Szentendre az 1918–19-es forradalmak idején; A Szentendrei Teátrum bölcsőjénél…
Szorgalmáról, írói alázatáról tanúskodnak irodalomtörténeti tanulmányai – Móricz Zsigmondról, Gyóni Gézáról, Falu Tamásról, Fábián Zoltánról, bibliográfiái – Zilahy Lajosról, Szőnyi Istvánról, Czóbel Béláról.
Saját írásain kívül még számos könyvben szerepel a neve. Nemcsak szerzőként, de szerkesztőként is sokszor közreműködött például a Pest Megyei Múzeumok Igazgatósága (Ferenczy Múzeumi Centrum) különböző kiadványaiban, így a közel negyven éve megjelenő Studia Comitatensia című folyóiratban. Írásai napjainkban is elevenen hatnak. Mozaikok Szentendre múltjából című brilliáns cikksorozata alapján indította el a Pest Megyei Könyvtár 2013-ban helytörténeti blogját, a Pemetét.
G. Sin Edit kifogyhatatlan érdeklődéssel kutatta városunk közelmúltbeli történéseit, politikai és művészeti eseményeit. Életének utolsó éveiben – már betegséggel küzdve – újragondolta és megírta Szentendre összefoglaló történetét a kezdetektől 1989-(2000)-ig. E munkáját főleg a fiataloknak szánta, de bárki haszonnal forgathatja, aki kíváncsi a város múltjára. (Megjelenése nyomtatott könyvként egyelőre várat magára, de a kézirat elérhető a Pest Megyei Könyvtárban.)
Gazdag életművét nekünk, szentendreieknek kell megőriznünk, hogy az elkövetkező generációk sora tanulhasson belőle.
Rappai Zsuzsa
(Megjelent: Szentendre és Vidéke, 2020. május 6.)
Búcsú
Kedves Edit!
Mégis le kellett tenned a tollat…
1973-ban, amikor találkoztunk a Könyvtárban és nekiláttunk a közös irodalmi munkánknak, azt gondoltuk, hogy az nem ér véget soha.
Nagy öröm volt együtt dolgozni veled. Te ugyan most elmentél, de a műveid itt maradnak, és a mindenre érzékeny szellemed is.
Nyugodj békében, mi nem felejtünk!
Pethőné Németh Erika,
a munkában gyakori társad
In memoriam Sin Edit
Kedves Edit, sokat köszönhetek neked. Legfőképpen az őszinte érdeklődést és figyelmet. Ha jól számolom, kétszer, legfeljebb háromszor beszélgettünk személyesen, és telefonon is mindössze néhány alkalommal. Ám esetenként két és fél órán át! Ritka, de emlékezetes, inspiráló szakmai eszmecserék voltak ezek, azonos érdeklődési területünkkel, Szentendre 1918–19-es történetével kapcsolatban. Különös módon alig volt olyan téma, amelyben közös nevezőre jutottunk volna, az áthidalhatatlannak látszó nézetkülönbségek és az újonnan felmerült kérdések sokasága nekem mégis mindig új szempontokat és lendületet adott a további kutatáshoz.
Azt terveztem, hogy amint megjelenik a legújabb tanulmányom, személyesen viszek neked egy tiszteletpéldányt. Feltehetnénk újra a régi lemezt: vörös, fehér, forradalom, ellenforradalom, hős, mártír, bűnbak, tettes, áldozat... És így tovább. Elmondhatnád ismét, hogy az író – akkor éppúgy, mint napjainkban – maga is része a történelemnek, következésképpen nem vonhatja ki magát a korszellem hatása alól. Nem ez a meglepő – hangsúlyoztad – hanem az, ha az ember évtizedek múltán is konzekvens tud maradni.
Említetted, hogy nemcsak a levéltári és a múzeumi „irathalmok” között kerestél választ a kérdéseidre, hanem az egykori ’19-eseket is kérdezgetted „erről-arról”. Ők magnetofonra mondták a hőstörténetük sokadik változatát, te pedig lekörmölted, és végül így állt össze a kép. Előfordult, hogy mire egy-egy újabb kérdés megfogalmazódott benned, már nem volt kinek feltenni azt.
Így van ez most is. A százszor feltett kérdések megvitatására nem lesz százegyedik lehetőség.
Magyar Endre Lénárd
történész, levéltáros, a PMK olvasója